Bejelentés



Cintia Tündéres , mesés oldala
Szép Tündérország támad föl szívemben

MENÜ










A tündérbirodalom szélén – amit egyébként Pipacsországnak hívnak –, ott, ahol az emberek világa és tündérország a legközelebb esik egymáshoz éldegélt Pibike, a gyönyörű szép tündérlány.....




......A tündérbirodalom szélén – amit egyébként Pipacsországnak hívnak –, ott, ahol az emberek világa és tündérország a legközelebb esik egymáshoz éldegélt Pibike, a gyönyörű szép tündérlány. Minden tündér nagyon szép, de ő mégis kitűnt közülük bájával, kecsességével, jószívűségével és a mérhetetlenül ábrándos meseszép szemeivel. Pibike legkedveltebb foglalatossága a kukucskálás volt a szomszédos, számára ismeretlen és kicsit furcsa, de felettébb érdekes emberi világba. Sok-sok olyan dolgot fedezett fel ott, amit náluk tündéreknél soha. Például nem értette, miért kell annyit dolgozniuk azért, hogy legyen mit nap, mint nap enniük, amikor, ha Pipacsországban mondjuk, leszednek egy almafáról egy gyümölcsöt, azon nyomban kinő helyette egy épp olyan szép érett termés. Vagy ott van a cipó esete. Hogy mennyi mindent kell elvégezniük az embereknek, amíg odáig jutnak, hogy lakmározzanak belőle! Először is meg kell művelniük a földet, elvetni a magot. Várnak, míg kikel és beérik a kalász – nem kis idő ám -, majd begyűjtik és elviszik a malomba, ahol megőrlik. A lisztből masszát dagasztanak, majd kisütik egy nagy kemencében. Itt a tündérbirodalomban csak a cipóstál szükségeltetik hozzá, aminek olyan tulajdonsága van, hogy amint elfogy róla az utolsó, rögtön megtelik friss ropogós cipócskákkal. Nem értette Pibike azt sem, hogy hogyan tudnak az emberek egyszerre sírni és nevetni is. A tündérek sohasem sírnak. Folyton csak mókáznak, mindenfélét játszanak, és nagyon sokat nevetnek. Az embergyerekek hasonlítanak a legjobban hozzájuk. Ők is nagyon sokat játszanak, no közel sem annyit, mint a tündérek és persze nem is olyan játékokat, de mégis ők azok, akik leginkább hasonlatosak az övéihez.

A legjobban a szerelmesek tetszettek neki. Csuda szépnek találta, ahogy csak nézik egymást órákon át összeölelkezve, mint a turbékoló galambok. Teljesen elvarázsolta a tündérlányt e világ és egyre több időt töltött a nézegetésével, mígnem egy napon szemet nem szúrt ez tündérország első tündérének is, aki nagyon rosszallotta eme cselekedetet. Rosszallotta, mert Pibike elhanyagolta emiatt a tündérfeladatait. Egyre kevesebbet tanította a madarakat az éneklésre és a pacsirták szó mi szó már eléggé hamiskásan énekeltek. A napfelkeltekori körtáncról is rendszeresen elkésett. Ekkor figyelmeztette az első tündér, hogy legyen gondosabb, mert ha még egyszer előfordul, akár csak egy aprócska kis mulasztása is, nagyon megbünteti. De Pibike annyira beleszerelmesedett ebbe az ismeretlen más világba, hogy ígérete ellenére szinte csüngött az emberek minden mozdulatán és vágyakozott közéjük. Vágyott a szerelem érzésének megtapasztalására, vágyott megélni velük az összes bánatukat és örömüket. Az intelem ellenére sem tudott elszakadni a kedves lények kémlelésétől.


Azon a napon, amikor Pibike elfelejtkezett a nagy tündérünnepről, az első pipacsvirág kinyílásának ünnepéről és nem ment el a mulatságra, az első tündér mérhetetlen haragra gerjedt és magához hivatta. Szinte tajtékzott mérgében. Azt a szigorú ítéletet hozta, hogy el kell hagynia Pipacsországot. S ha kint három nap alatt talál egy olyan ifjút, akiben fellángol iránta a szerelem, akkor emberként élheti tovább életét a szerelmével, de ha nem találja meg a párját, elveszejti magát örökre. Nagyon kemény büntetés volt ez Pibike számára. Egyrészt azért, mert csak három napig lehetnek a tündérek távolt az országuktól, mert tovább nem bírják a földi létet, másrészt azért, mert a tündérek az emberek számára láthatatlanok. Hogy találjon így olyan ifjút, akinek megtetszik úgy, hogy nem is láthatja őt?

Nagyon szomorú volt a tündérlány. Teljesen kilátástalan volt a helyzete. Amikor bezárták mögötte a Pipacsbirodalom kapuját, már nem is tűnt neki olyan szépnek az áhított világ. Szomorúságából még az emberek közelsége sem tudta kizökkenteni, hisz hiába ment közéjük, nem tudott szólni hozzájuk, mivel még látni sem látták, nem hogy hallani. Bement a közeli erdőbe a fák, a virágok és az állatok közé. Ott kevésbé érezte magát magányosnak. Szeretett a növények és az állatok között lenni. Az állatkáknak legalább el tudta panaszolni bánatát. Tündér lévén értett a nyelvükön, de hiába mondta el a vele történteket azon kívül, hogy meghallgatták, segíteni nem tudtak neki.

Ez az erdő nem volt akármilyen erdő. Ebben az erdőben koboldok tanyáztak. Egy egész koboldnemzetség. Sok kis apróság, akiknek a legnagyobb örömöt a gonoszkodás jelentette. Mindig azon járt a furfangos kis agyacskájuk, hogy milyen turpisságot tudnak kitalálni, amivel bosszantani tudják az erdő lakóit és az embereket. Nagyon furcsa kinézetű népségek ezek a koboldok. Olyan kicsik, mint egy három-négy éves forma gyermek. Nagy zöld szemeik vannak, amelyek mindig huncutul mosolyognak. Az orruk pici és fitos, az arcocskájuk telis-tele van apró szeplőcskékkel. A hajuk vörös. A legmókásabb a fülük. Termetükhöz képest nagyok a füleik és hegyesek. Volt közöttük egy, aki kicsit másképp nézett ki, mint a többi. Abban különbözött tőlük, hogy barna volt a haja és kék a szeme és egyáltalán nem voltak szeplői. Na meg a természete sem volt olyan, mint a társainak. Neki egyáltalán nem okozott örömet a mások bosszantása. Sőt, sokszor nagyon megviselték a rosszízű tréfák. Megpróbálta többször is megakadályozni őket, hogy elkövessék mások ellen rosszaságaikat, de nem sikerült neki, mert csak egyedül volt a sok kis gonoszkodóval szemben. Ki is közösítették ezért a kis koboldot. Töpszlinek nevezték el. Ezzel az elnevezéssel is csak azt akarták érzékeltetni, hogy mennyire jelentéktelennek tekintik a személyét a koboldságban.

Egyszer csak úgy érezte, hogy már nem bírja tovább a társai hozzáállását. Nem való volt ő közéjük. Úgy gondolta, inkább elmegy világgá és megkeresi azt a világot, ahol nem rekesztik ki, és ahol szeretik. El is indult, úgy ahogy volt, egyszál koboldruhában. Azt, hogy hová is tart, valójában nem tudta. Csak annyit tudott, hogy jó gyorsan el kell mennie és lehetőleg a legmesszebbre a többi koboldtól. Elhatározása nagyobb volt, mint bizonytalansága, így hát egy szempillantás alatt elillant a koboldtanyáról. Ment mendegélt, míg egy patak partjára nem ért. Na, gondolta megvan az útirány. Arra megy, amerre a patak folyik. Kinézett egy óriási lapulevelet, amit épp jónak látott csónaknak, nagy nehezen letépte, beledobta a vízbe, ráugrott és már suhant is a habok szárnyain. Nagyon szép idő volt. Ragyogott a nap, lágy szellő simogatta az arcát és nyugodtan csordogált lefelé a víz tükrén. Olyan rendkívüli békességet és boldogságot érzett, amit még soha eddigi életében. Ez a számára új és kedves érzés szinte elkábította. Mély álomba szenderült.

Arra ébredt, hogy víz csapdossa az arcát. Mikor kinyitotta tengerkék gyönyörű szép szemeit vette csak észre, hogy az eddig nyugodtan csordogáló patak őrült sebességgel robog, hatalmas éles sziklák között. Nagyon megijedt, mivel soha nem tapasztalt helyzetben találta magát és nem tudta, hogy úszni tud e egyáltalán. Félelmében úgy elkezdett kiabálni, hogy még ő is meglepődött. De ki hall meg egy kis koboldot ilyen hatalmas sziklák és hullámok összecsapódásának robajától? Segítségért kiabált, ahogy csak a torkán kifért.

Épp egy nagy sziklához közeledett a lapulevélcsónak irdatlan sebességgel, amikor döntenie kellett Töpszlinek, hogy marad a csónakon és vállalja az óriási ütközést, vagy leugrik a vízbe, aminek kétséges a következménye, mivel nem tudja, hogy rendelkezik e az úszás tudományával. A szikla már ott volt szinte az orránál, amikor zsupsz, leugrott a háborgó habokba. A csónakként használt lapulevél úgy mállott szét a kőtömbön, mint egy hópehely a meleg ablakon. Töpszli elmerült, bármennyire is kapálózott. Aztán azt érezte, hogy valaki megragadja a ruháját és kirántja a jéghideg, vadvízből. Pibike volt az! A kis kobold minden szint játszott a hideg víztől. Remegett a teste és iszonyatos gyorsasággal koccantak össze a fogai, annyira fázott szegényke. A tündérlány gyorsan magához ölelte, jó szorosan, és a mézszőke fürtjeivel szárazra törölgette a kis koboldot.

- Megmentettél! – vacogta Töpszli.

- Manó-Manó! Hogy keveredtél ezek közé a tajtékzó hullámok közé? A nagy sziklán túl egy akkora vízesés van, amit nincs olyan teremtménye a világnak, ami azt túlélné. Jól rám ijesztettél! Még jó, hogy nincs nagy bajod! Jól vagy?

- Igen, jól vagyok, és ezt neked köszönhetem! Ki vagy te? Egy jótündér?- kérdezte a kis kobold.

Pibike nevetett.

- Pibikének hívnak, és tündér vagyok. Hogy jó? Azt egyáltalán nem hinném. Sőt egy nap múlva nem, hogy tündér nem leszek, de még lenni is megszűnök.

Elszomorodott Pibike, de Töpszlinek még így, szomorúan is nagyon tetszett. Nagyon szépnek találta a lányt. Sugárzó jósága szinte simogatta és melengette a kis kobold testét. Pibike elmesélte a történetét töviről hegyire.

Bizony már harmadik napja kóborolt az erdőben, keresve az elérhetetlent, de mind hiába. A kis hajótörött is elmondta a sanyarú koboldsorsát. Egy percig mindketten hallgattak, majd Pibike törte meg a csendet.

- Na most aztán elég! Ne szomorkodjunk tovább, azzal egyáltalán nem fogjuk jobban érezni magunkat! De mit is mondtál? Kobold?

- Igen. Kobold vagyok.

- Úgy vagy te kobold, ahogy én gonosz vasorrú bába! Nem is így néznek ki a koboldok. Meg aztán, ha az lennél, már rég megpróbáltál volna, valamilyen rosszasággal bosszantani. Én mondom neked, hogy nem vagy kobold. Most, hogy jobban megnézlek, leginkább olyan vagy, mint egy aranyos kis manó!

- Manó?! De jó!- kiáltott nagyot Töpszli. Örömében felugrott és vidáman ugrándozott nagy kacagás közepette.

- Te! Pibike!- szólt, miután abbahagyta az örömújjungást – Az jó? S, ha nem vagyok kobold, hogy kerültem közéjük? És kik azok és milyenek?

- Hohó! Én sem tudok róluk sok mindent. Kinézetre olyanok, mint te. Nem gonoszkodó fajták. Nagyon jószívűek és segítőkészek. Annyit tudok még, hogy magányosan éldegélnek, nagyon messze egymástól. Találkozni, csak százévente egyszer szoktak a nagy kék hegy tetején, a manóünnepen. Mindezeket, csak a tündérek elbeszéléséből tudom. Látni nem láttam még eddig egyet sem. Rajtad kívül. De amikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy te manó vagy. Egy percig sem volt kérdéses.

- Hű de jó! Most már végre tudom, hogy miért éreztem magam annyira egyedül a koboldságban. S, hogy miért volt mindig az az érzésem, hogy nem vagyok közéjük való.

- Na most már végre tudod. De meddig akarunk még itt üldögélni a vízparton? Gyere, kapj el!

Felpattan Pibike és elfutott mellőle. Manócska futott utána. Fogócskáztak, míg meg nem unták. Közben jókat nevetgéltek. Aztán bújócskáztak is. Nagyon jól szórakoztak. Amikor ezt is megelégelték, csak sétálgattak a gyönyörű öreg fák között. Ahogy így mendegéltek, egyszer csak találtak az egyik ilyen öreg tölgyfa tövében egy apró kis házikót. Szép kis házacska volt. Pont olyan manó méretű.

A ház előtti kertecskében megpillantották vélhetően a tulajdonost. Teljesen olyan volt, mint Manócska. Ahogy közelebb értek észrevette őket a manó. Elébük sietett és vidáman üdvözölte őket. Ekkor látták, hogy bár nagyon fürge és fiatalos a mozgása, bizony nagyon öreg már ez a manó. Az arca tiszta ránc volt, de a sok mély ránc ellenére is, nagyon jóságosak és barátságosak voltak a vonásai.

- Szervusztok! Oh, hogy eltelt már megint ez a száz év. Mintha csak tegnap lett volna az előző manóünnep. Olyan öreg vagyok, hogy már nem tartom számon az éveim számát. A 349. születésnapomig számoltam. Annyira örülök, hogy elhoztátok a hírt a kékhegyi mulatság időpontjáról! Mikor is lesz? Holnap, vagy holnapután? Jó lesz megint viszontlátni a manótársaimat! De milyen illetlen vagyok! Biztosan megéheztetek. Gyorsan hozok ki finom harapnivalót. Megterítünk itt a kertben, jól belakmározunk aztán szépen sorjában elmondjátok, amit üzentek.- és már be is szaladt a házikóba a finomságokért.

Pibike és Manócska összenéztek.

- Ez a manó azt hiszi, hogy mi a futárok vagyunk!- suttogta Manócska.

De már kint is volt az öreg manó egy akkora tálca ennivalóval, hogy szinte alig bírta el. Szépen leterített egy nagy terítőt a fűbe és rápakolta az étkeket. Még hozott ki friss tejet is, aztán invitálta őket, hogy egyenek jó étvággyal, majd maga is hozzákezdett. Nem kellett nekik kétszer mondani, mert eléggé megéheztek. A fogócskázással és a bújócskázással olyan jól telt az idejük, hogy fel sem tűnt nekik, hogy a mai nap még nem is ettek semmit. A sok finomság láttán viszont rájöttek, hogy nagyon is éhesek már. Nekiláttak hát az ízletes ételeknek. Az öreg manó kedvesen mosolygott és buzdította őket, hogy egyenek bátran, kóstoljanak meg mindent. Amikor már jóllaktak, és a tejet kortyolgatták így szólt az öreg:

- Na fiatal barátom! Mikor is lesz a találkozó?

- Az igazság az – kezdte mondandóját Manócska kissé megilletődve – hogy elképzelésem sincs. Csak egy pár órája tudtam meg, hogy magam is manó vagyok. – és elmesélte a kis élettörténetét.

Az öreg manó figyelmesen végighallgatta, majd ezt mondta:

- Ez nagyon érdekes, mert ha nem futárok vagytok, és te manó vagy, ami szemmel láthatóan így van, akkor mit keresel te itt? A legközelebb lakó manótársam is 3 hónapi járásra van innen. Találkozni csak 100 évente a manóünnepen szoktunk, na meg előtte egy futárral, aki elhozza a pontos időpont hírét. Tehát – már megbocsáss – neked semmi keresnivalód nincs itt. Ez nagyon furcsa. Itt valami nincs rendben. Itt valamiféle varázslatot sejtek. Ez nagyon furcsa. Valami varázslat – mormolta magában az öreg miközben fel-alá járkált a kertben és elmerült gondolataiban. Teljesen elfelejtkezett vendégeiről. Erősen gondolkodott.

Amikor már egy óra is eltelt és az öreg még mindig ide-oda mászkált és töprengett, Pibike megfogta Manócska kezét és fejével intett neki, hogy induljanak valamilyen alvóhelyet keresni. Kihasználva, hogy az öreg így elgondolkodott gyorsan elsurrantak. Már lenyugvóban volt a nap. Sötétedni kezdet. Egy tisztásra értek. Felettük a nagy sötétkék égbolt ezernyi ragyogó csillaggal. Megálltak és lefeküdtek a bársonyosan puha fűbe, fogták egymás kezét úgy, mintha soha nem akarnák elengedni. Mindketten tudták, hogy ez az utolsó együtt töltött éjszakájuk. Ez már bizony a harmadik nap és a harmadik éjszaka Pipacsországon kívül. Egy csillag hullott alá a fenséges égről.

- Pibike! Egy hullócsillag! Láttad? Tudod mire gondoltam?

- Mire Manócska?- kérdezte a lány és felült.

- Arra, hogy bárcsak ember lennék…-és elcsuklott a hangja a nagy bánattól.

Nagyon szerette a tündérlányt. Olyat érzet, mint még soha. Nem akarta elveszíteni. Odabújt az ölébe és mindkét kezével átölelte. Úgy karolta át, mintha ezzel az öleléssel akarná megmenteni. Próbált ébren maradni, de nagyon elfáradt a nap eseményeitől. Elaludt. Hiába szállt álom a szemére, az ölelése nem engedett egy szemernyit sem. Pibikét nem tudta legyőzni a fáradság és az álom. Éberebb volt, mint valaha. Kémlelte a csillagokat, mintha tőlük várta volna a segítséget. Hullócsillagot látott, amitől könnybe lábadt a szeme, mert arra gondolt, ő is így vész el nemsokára a semmibe. Kialszik és megszűnik létezni, mint az a lehulló csillag. Egy könnycsepp végigfutott az arcán és az ölében kucorgó Manócska ajkain landolt. Manócska felébredt és láss csodát, egy szempillantás alatt átváltozott szép ifjú herceggé. A két ifjú csak állt megdöbbenve, még a hangjuk is elakadt az ámulattól. Álltak és nézték egymást, amikor is nagy sebbel-lobbal megérkezett az öreg manó. Nagyon siethetett, mert először csak a lihegését lehetett hallani, a szavát nem. Amikor már viszonylag rendesen tudta venni a levegőt, megszólalt:

- De jó, hogy végre megtaláltalak benneteket! Már órák óta kereslek titeket. Eszembe jutott, hogy a fiatal manó barátom, ki is volt valójában. Őt elvarázsolták. Azt nem tudom hány évvel ezelőtt történhetett. De azt tudom, hogy hogyan lehet a varázslatot megtörni. Hol a manó? Egy tündérlány könnye kell hozzá, meg egy hullócsillag, meg…-itt hírtelen megállt, mert most vette csak észre a daliát Pibike mellett. Elmosolyodott.

- Azt hiszem öreg, egy kicsit elkéstél. Ezen már túl vagyunk.- mondta a dalia. Nevetve Pibike felé fordult és megfogta a kezét.

- Látod kedvesem teljesült a kívánságom, amit akkor kívántam, amikor a hullócsillagot láttam. Szeretlek és kérlek légy a feleségem.

- Az leszek- felelte a tündérlány boldogan és őszintén, mert abban a pillanatban beleszeretett, amint átváltozásakor megpillantotta.

Átölelték és megcsókolták egymást. Örömükben össze-vissza puszilgatták az öregmanót is.

- Az is eszembe jutott ám, - mondta a manó - hogy kinek a fia vagy te valójában. Az erdő melletti király fia vagy és a zöldboszorka varázsolt el, mert visszautasítottad a lánya kezét. Visszautasítottad, mert azt mondtad, hogy csak is szerelemből kívánsz házasodni. Jóval öregebb ez a banya, mint én vagyok, bár lehet az éveinek a számát tudja, de ezt a varázslatot kicsit elrontotta, mert belőled nem koboldot, hanem manót varázsolt, de spongyát rá. Most megtaláltad a párod, lehet hát lakodalmat ülni.

- Emlékszem már én is mindenre. Visszatértek az emlékek, amint megtört a varázs. Induljunk hát gyorsan apámhoz. Ki tudja hány éve nem látott már szegény és nem tudott rólam semmit.-szólt a herceg.

El is indultak mind a hárman. Mire a nap felkelt megérkeztek a királyságba. Lett nagy öröm és vidámság a birodalomban. A király még aznap kihirdette az esküvőt és meg is ülték a lakodalmat. Egy álló hétig tartott a vigadalom. Pibike megmenekült. Nem volt már tündér, hanem emberként élt, de ezt egyáltalán nem bánta. Ott élhetett abba a világban, ahová annyira vágyott és azzal, akit úgy szerethetett, mint még soha senkit, igaz szerelemmel. Négy lányuk született, akik mind olyanok voltak, hogy akár édes kis tündérkék is lehettek volna. A legkisebb gyermek egy fiúcska volt, aki szinte szakasztott mása lett annak a kismanónak, aki a herceg volt hajdanán. No neki nem volt hegyes fülecskéje. Mindenki Manócskának hívta a kisfiút. Még tán ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.



Palágyi Ildikó Brigitta meséje












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!