Bejelentés



Cintia Tündéres , mesés oldala
Szép Tündérország támad föl szívemben

MENÜ










Tündér leány állott a tenger partján, S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...

Photobucket

Ady Endre - Nem hagyom abban

Nem hagyom abban

Tündér-Ilonám, most választott álmom,
Be sokféle vagy aranyalma-fámon
S be másképpen fáj minden ébredésem
És mégsem és mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én mégsem;
Nem hagyom abban utánad-menésem.

Megyek elébed és megyek utánad,
Vágy köt lábamhoz óriás falábat
S mérföldekkel érlek el újra-újra
És tán összebujva
Egyszer leszünk csak éhesen fakulva
Álmok és aranyalma-fa mulva.

Tündér-Ilonám, már mennek a mentek
S az álmaink egyre szentetlenebbek,
Talán beérlek hajnali időre,
Hiszen olyan pőre
A Szerelem s a jelszava: előre.
S az aranyalma pókhálóval szőve.

És most csináljuk a csodált csodákat:
Utánad viszem aranyalma-fámat
S utánad viszem minden ébredésem
És mégsem és mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én mégsem:
Nem hagyom abban utánad-menésem.

/Ady Endre/




Áprily Lajos - A tanya

A tanya

beteg fiacskámnak mesélem
Búcsúzva már a dombra száll a nap,
a házak esti fényben állanak.
Kapu kitárul, hangos pásztorok
piros arcáról izzadság csorog.

Itatnak. Fejnek... Majd kiköt, pihen
ember meg állat álom öbliben.
A színfedélen varju szundikál,
a hold reá arany ködöt szitál...

És hirtelen - csalódás? látomány?
halk reszketés fut át a kis tanyán.
És csöndesen megindul felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,

s remegni kezd, zengő csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét levél.
És ami nappal józan és sivár,
mesefészek lesz, bűvös ősi vár.

S forogni kezd, mint egy búgócsiga,
ott alszik benne Csipkerózsika.
A vén magtár ma tündér-táncterem,
a kert arany gyümölcsöket terem.

A pocsolyákon gyémánt fény remeg,
kuruttyolnak a békahercegek.
Palánk tövéből égre nő a bab
és Póli néni seprűnyélre kap.

Táltos-tüzet zihál a vén gebe,
begyógyul minden ostorvert sebe,
s száguld a pásztor, a kis Lucián,
Maros vizén - az Óperencián...

Az ősi várban kedves mesenép
így éli mókás tündér-életét.

Táncolva lejt, nevet, vigan lakik
holdfényes éjszakákon hajnalig.
De hogyha földereng a szürke fény
és elbődül az első kis tehén,

a forgó kastély is döbbenve áll
s tündéri népe messze visszaszáll.
És szürke ember, állat szerteszét
megkezdi újra szürke életét.

/Áprily Lajos/

Photobucket
Bródy Miksa - Fekete Tündér

Fekete Tündér

Úgy ahogy illett, ahogy kellett,
Tündér állott a bölcsőm mellett,
Csapzott hajú, vasorrú, bánatos
Fekete arcú, érdes és fagyos,
Fogatlan
Csupán a szíve égett, mint a katlan.

Hívatlan szem hogy meg ne lássa,
Fekete volt a suttogása,
Fekete volt a simogató kéz,
Tán száz esztendős gond! olyan nehéz
Az árnya,
És maró vértől piszkos volt a szárnya.

Vigyázott rám, úgy ahogy kellett,
A bölcsőm, majd az ágyam mellett,
Hogy ne jöjjenek semmikor elém,
Az arany hajú, hűvös fogú lény:
Az élet
És csábitgató, csaló szenvedélyek.

Fekete tündér bölcsőm mellett
Fekete vajúdásban ellett
Megannyi gondot, - sohasem gyönyört,
S így szólt, - a hangja bántott, meggyötört: -
Te árva!
Készülj a csendes, korai halálra!

Csapzott hajú, vasorrú tündér
A vágyakkal te is eltüntél,
Most körülöttem fáklyatűzben ég
Az élet; vak szemem felnyitva rég.
Most látok;
De hol a vágyak? hol az édes átok?

/Bródy Miksa/




Deanna J. Conway - Tündérek

Tündérek

Árnyas páfrányrengetegben
Egy tündéri hölgyre leltem:
Pókfonál-selyem ruhája
Virágdíszes, s lesi-várja,
Szálljon le az éj.

Mellette lágy zöld mohára
Fektetve pólyás babácska,
Haja éjfél, hó a bőre,
Vár a hölgy, alkony ha jönne,
Szállna le az éj.

Ültem csak szavam-szegetten,
Meghökkent-kába fejemben
Az járt, vajon hogy köszöntöm?
S szólt a hölgy: "Ó, kegyes őr Ön,
míg leszáll az éj."

"Eltévedt Ön?", tudakoltam,
"Honos e páfrányvadonban?
Csillag, hold mást ide térni
Lát majd?" Mosolyg csak, s becézi
A tündérbabát.

Szunnyadt a csöpp, vallott a hölgy:
Varázs a Tenger és a Föld.
Súgott bűvös ó igéket.
"Állnak bölcsnek és merésznek,
ha leszáll az éj."

"Nekem szánta?" Mosolyogva
Csöpp babáját karba vonta.
"Hogyne", mondta, "jutalomnak,
Mert velem várja a holdat
az égboltra fel."

Megszállt gondolat, seregnyi,
S hallok egy lovast neszezni
Ott a páfrányrengetegben:
"Hallasz-e, én szép szerelmem?",
Tündérhang kiált.

Tündérúr, venyigemezbe`,
Fényes kardot, tőrt szegezve
Tér a páfrány sűrűjébe,
S kihagy a szívem verése,
Mert nézése zord.

Vak homály, madár se zöngél,
Már a hegy fölébe hold kél.
A magány egyszerre rám szállt.
"Ne féljen, ki jó barátság
Magvát elveti."

A hölgy mosolyogva intett.
Homlokán pántot feszített
Tündökletesen a hold.
"Ugye megjutalmazod?",
Kérlelte urát.

"Hű őr, barát szív szerint."
"Ők ős ellenségeink!",
Tündérúr szól. S hölgye: "Ő nem!
Páfránybölcsőnk védte hűen!!
Ura mosolyog.

"Van hát, ki javunk akarja."
Mint messzi harang a hangja.
Gyűrűt ujjáról levesz:
"Már e földhöz hangol ez,
S varázshoz."

Sápadt köve, mint a hold.
Légen át manó dalolt,
Úr és hölgy nyeregbe hágva
A páfrány közt lóhalálba
Engem otthagyott.

Mondják, tündér sose jár itt,
De hangjuk fülembe játszik,
Ha páfrány közt pihenek,
Bűvige mind, amelyek
A hölgytől valók.

Ura gyűrűjét viselem,
S a föld varázst ont nekem.
Úrral, hölggyel elcsevegnem
Jó a páfrányrengetegben
Titkosan.

Van varázs? Nekem bizony van.
Ha a nap leáldozóban,
Föld ereje szívemben,
S tudom, nem bocsát el engem,
Úr és hölgye, nem.

/D. J. Conway/

Photobucket
J. W. Goethe - A tündérkirály

A Tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.
"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"
,Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng...`
"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
Sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám."
,Nem hallod, apám, a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...`
"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon, -
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük."
,Hát nem látod... ott - nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám. -`
"Fiam, fiam, én jól látom: amott
a nedves fűzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"
,Édesapám, ne hagyj... ne - megállj:
megragad - elvisz a Tündérkirály...`
Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott.

/J. W. Goethe/



Juhász Ferenc - Tündér, varázslat

Tündér, varázslat

A hosszú úton, zörgő szekéren
mentünk a párás hajnali fényben,
ostor pöccintette néha a lovat,
nehéz por fröccsent a paták alatt.

Arany-vállrózsás kukoricák,
kövér lapuk, poros útmenti fák
kísérték a lassú szekeret.
A nap fölött nagy réti sas lebegett.

A kocsis pipált, én meg azalatt
lestem a kis katicabogarat.
Mint kiserkedt vércsöpp ült ujjam hegyén
fátyol-szárnyait rezgetve könnyedén.

Elszállt, és ahogy utána néztem,
egy traktort láttam, lány ült a gépen.
A gépet vezette. Gondoltam, intek.
Mosolygott rám és visszaintett.

És megcsapott ekkor, hogy tán varázslat
volt ez az egész, látomás csak!
Az a kis vércsöpp, ki ujjamon volt,
s elszállt: géppé, lánnyá bomlott!

Vércsöpp kristályúlt rubintkővé,
a rubintkő éledt elevenné,
katicabogár szállt, s mint mesében:
lett belőle lány a gépen.

Ha akkor tudom, hogy mit vesztettem,
bizony megfogom, nem eresztem!
Mert aki ujjamról elrepültél,
az voltál, szív-rabló, modern tündér.

A kanca horkant, ágaskodott, hőkölt,
a szekér billegett, fogtam a lőcsöt.
Mit bántam én! Mint szivárványra
bámultam a tündér-lányra.

Tündér, varázslat, megfoghatatlan!
Az ujjamon ült bogár-alakban.
S mint az a madár az ég ködében,
eltűnt a párás hajnali fényben.

/Juhász Ferenc/


Madách Imre - A betelt kívánságok

A betelt kívánságok

"Mért küzd keblem, gondolám magamban,
Óh mi az, mi megnyugtatna már?"
S im szavamra egy hatalmas tündér
Rózsafellegen hozzám leszáll.

"Kívánj - mond - s mit kívánsz, teljesülend!"
És kivántam trónt, országokat,
Fél világ uralt, míg más felében
Rettegék nevem s hatalmamat.

Igy éltem sokáig s jött a tündér,
Ujra kérdvén: "Boldog vagy-e már?"
"Nem, nem tündér, amit én kerestem,
Megnyugvást, szűm mostan sem talál.

Mit használ e trón nekem s dicsőség,
Mily kéjt lel gyöngyében a csiga?
Benső boldogságomnak még jobban
Érzem a trónon mi sok hia.

Vagy bájosb-é vajha álmom? Óh nem!
Több gyönyört birok-é el mint más?
Fellebbenti-é előttem a sír
És menyország titkát bűvarázs?

Vidd el trónodat, tündér s helyébe
Adj nekem mérhetlen tudományt;
Nem mely a virág szirmát olvassa,
S minden légynek osztálynevet ad.

Tudományt adj, mely lelkét felfogja
A világnak, melyben ront, teremt.
A műhelyt mutasd meg, melyben készül,
Ami lent küzd, ami fénylik fent.

S ím szemem előtt egy nagy koporsó
Tárul fel, benn rothadás nyüzsög,
"Születés" áll írva rajt, s felette
E szó "szükségesség" menydörög.

"Óh, e szót, e látványt hadd felednem,
Vagy többé földön nincs örömem!"
A nemtő érint bűvös ujjával
És a látvány elvesz elülem.

"Látom, tündér, tudomány, dicsőség
Boldogsághoz földön nem vezet.
Egy van, egy van, nékünk üdvösséget
Itt lenn nyujtó s ez az élvezet.

Adj nekem lányt, szépet, mint tavasz reg,
Hőt mint nyár, csendest mint őszi est!"
S ím a nemtő röpke fellegekben
Száz meg száz bájos alakot fest.

"Válassz!" - úgymond. "Óh, hogyan válasszak,
A legszebbet szebb követi még;
Hogyha mind nem bírhatom, egy sem kell!
Mindegyik mérhetlen veszteség."

"Ember! mond a nemtő, e képeknek
Számolhatlan, végtelen sora;
Hogy birhatnád mind, gyarló kebellel,
Mit a képzelet csak alkota?"

"Adj hát egyet, s a többit tüntesd el!"
S ím karomba lánykát ölelek.
"Meg van hát nyugalmam, érzem, érzem,
Hála néked, nemtő - szeretek!"

"Kéjben - mond ő - nem lesz megnyugvásod.
A kéjhúrnak felzengő szava
Kell hogy szünjék; a kéj győzelem, mit
Sok balsors felett szűnk nyer vala.

Inger a kéj, epedés a célhoz.
Önbecsérzet és kiváncsiság
Hogyha mézben fuldokolsz nem édes,
S imelgő ha nem őrzi fullánk.

A lányszív megtelhetik érzéssel,
Lányt az ég szeretni alkota,
Abban él, virúl, abban hervad le,
Mint virággal lelke, illata.

Férfiszívben más érzések élnek,
Tetterő, küzdések vihara,
Ott a szerelem csak úgy mosolyg fel,
Mint vadonban a kis ibolya.

Megfáradt kedélyed leszakasztja
S illatánál megfrissűl megint;
A világ lehervadt, sorsa bételt
És számodra messzebb pálya int.

Ott is lesz virágszál, mely enyhít, de
Még olyat nem alkotott az ég,
Mely örök friss, s illatával enyhít,
Valahányszor lelked szomja ég."

S a nemtőnek teljesült jóslata,
Vágyam elhalt, halványult a lány.
Ellökém s hozzám volt bilincselve,
Sírtam ép hogy őtet választám.

Vágytam a földet és vágytam könnyét,
Küzdésit, s ím a nemtő megszánt;
Ébredék otthon kicsiny szobámban
Boldogan, hogy álmom már nem bánt.

Érzém gyöngyből, hogyha nincs is tenger,
Gyöngyök minden tengerben vannak.
Úgy fogadjuk, amint adta a sors
És lehetünk itt is boldogak!

/Madách Imre/

Photobucket

Madách Imre - Rege az ibolyáról


Rege az ibolyáról

Csodaszép leány volt kékszemű Ibolya,
Hejh de nem kevésbbé nagy volt hiusága.
Epedett miatta sok bajnok levente,

Míg ő a szerelmet csak névről ismerte.
S így szólott hozzájok: "Mint a miljó csillag
Elvész súgárában a királyi napnak:
Akként halványulnak el egyéb leányok -
Ott, hol bájaimmal én közöttök állok.
És ezért kezemre vágyni ki merészel,
Annak végbevinni csoda dolgokat kell!"
S űzi szeretőit szerte a világba,
Hétfejű sárkánnyal küldi azt csatára,
Az arany almáért tündérek kertjébe;
Hajnal csillagáért ezt, ékül fejére.
Mennek a leventék, mennek elbusultan,
Ez ledűl embert nem illető csatában,
Azt siker nélkűli fáradság emészti,
Ez kétségbesésből önmagát kivégzi.
Igy pusztulnak mind el, épen a legjobbak,
Egy szeszélye végett a hiú leánynak.
Látja eztet a nap, e hatalmas tündér,
Földünkön ki mindent őrszemekkel kísér,
Lovag alakot ölt s kész tervvel szivében,
Megy szép Ibolyához ő is kérőképen.
Nem méltatja őt egy pillantásra a lány,
Ez sem érhet többet másnál, úgy gondolván,
És mond: "Hozd el legszebb ékét tündéreknek,
S lábamhoz ha tetted, akkor majd megnézlek!"
A napnak tündére erre szótlan elmegy.
A lány mosolyogva rója fel: megint egy!
Hej, miként elbámul, hogy kevés vártatva
A lovagnak visszaérkeztét meghallja.
Gyöngyöket, gyémántot, szalagot, fátyolt hoz
Tündér földről s rakja a leány lábához.
Mostan nézi csak meg rejtélyes lovagját,
S szívén még nem érzett vonzalom hevűl át.
"Kezemet sok és nagy tettekkel kinyerted, "
Óh, de legnagyobb, hogy szívemet legyőzted.
Mond a lány, de a nap mosolyog szavára,
Válaszolván: "Óh te föld hiú leánya!
S véled-é, hogy aki ily tettekre képes,
Annak boldogsága a lányszerelem lesz?
Tartsd meg ékességit a tündér világnak,
Engemet feledj, kit más örömök várnak.
Válassz földi mátkát, aki hoz szerelmet"
S eltünt, míg Ibolya szavain merengett.
Majd eszmél, könyörög, sír, de mind hiába!
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
Most a lány kesergve csak keres, csak keres,
Tündére szívére hogy legyen érdemes.
Mig őrjöngve bűvös gyöngyét szerteszórja,
S e gyöngyökből vált a zöld mező harmatja.
Messze, messzehányja a gyémántköveket
S mindenikből hulló csillag, fénybogár lett.
Fátyolát ereszti a szellő szárnyára,
S abból vált a puszták fényes délibábja.
Mig szalagja, melyet tündérek szövének,
Szivárványa lőn a földerűlő égnek.
"Most, óh most szeress már! mond a lány kesergve,
Látod tündérföldnek nem kell semmi éke,
Csak te vagy magad, kit esdve óhajt lelkem,
És megöl nélküled epedő szerelmem!"
Ah, de esdeklése mostan is hiába,
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
"Majd ha meghalok, majd akkor látod által,
Hogy kegyetlenség volt amint vélem bántál.
S mondod, még sem volt oly rossz, milyennek hittem,
Mert meghalt inkább, mint éljen megvetetten.
Hej de küldesz-é, óh küldesz-é síromra
Legalább egy súgárt majd látogatóba!...
Mond a lány a naphoz, - már ha itt nem kellek."
"Küldök, mond ez, ámde lány bútól nem hal meg."
És csalódott a nap, mert meghalt Ibolya,
Sírjára sugárt küld a nap, mint fogadta.
Érzi e sugárt a lány a sírfenéken,
S fölkél a sír ormán kis virág képében.
Oly szerény most, egy kis súgárral beéri,
S érte illatát a nap felé lehelli.
Ő köszönti első a tavasz hirére,
S a nap tündérének is megesik szíve,
A kicsiny virágot kedvébe fogadja,
Kit minden salaktól szerelem varázsa
Tisztított meg, hogy ki volt bünös, hiú lány,
Most a naptündérnek kéjeleghet csókján.

/Madách Imre/


Őri István - Tündérálom

Tündérálom

Ott, messze fenn északon
túl gomolygó ormokon
ott, ahol a madár se jár,
lakik egy Tündér és kedvesére vár.

Minden reggel ablakhoz suhan,
s tekint világok felé
bejár eget, földet, poklokat,
de kire vár, nem lelé.

Kezét nyújtja, hátha jön -
éneke hegyeknek köszön
ajkán mosoly, mert remél -
napra nap, éj éjre kél.

Nem fárad minden nap kelni fel
hinni erővel: a nap közel,
mikor megnyílik a felhők óceánja,
s a ködön át feltűnik szerelmes párja.

Hiszi akarattal: itt van az óra,
bár százévek teltek el azóta,
hogy Ő elment, messze el,
de mégis hiszi: az idő közel.

S akkor a felhőóceánon át
meghallja kedvese dalát,
s már repül is felé...
Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.

/Őri István/


Tompa Mihály - A virágok tündére

A Virágok Tündére

A megifjult földnek határán,
A tündér, virági közt járván,
Derült esthajnal halk csendében
Kikérdezte őket gyengéden:
Mondjátok el kedves virágok
Mosolygó menny kegyelme rátok!
Kinek mi fáj? szivén mi gond van?
Ki mért eped csendes titokban?
Panaszkodjál, kérj, gyönge népem:
Öröm lesz meghallgatni nékem!

Szálas vetés alján kinyulva,
Alélt növény feküdt az utba;
Erőt vőn rajt a fájdalom már...
S imígy szólott a vadfolyondár:

Oh jó tündér vedd el szivemről
Vedd el gyötrő fájdalmimat!
Melyek kínoznak a kegyetlen,
Hűtlen búzavirág miatt.

Szeretjük egymást, - s ő imígy szólt:
Mily szép az élet, édesem!
Jer, jer, sétáljunk egyet e kéjt
Mosolygó nyári reggelen!

Bejártuk aztán a vidéket;
Megnéztük a fénylő tavat;
Közel lakó barátainknak
Jó reggelt mondva az alatt.

Itt, nyájasan beszédbe állt a
Barátságos komló velünk;
Örültünk, hogy sok jó virággal
Mulathatunk, cseveghetünk.

Amott, a parlagrózsa hítt be,
Hogy lássuk szive örömét:
Kinek az éjjel egy mosolygó
Piros kis lánya születék.

És hazatérve monda társam:
Az idő olyan kellemes,
Játszunk bujósdit! hunyj te; aztán,
Ha hallod, hogy szabad: keress!

Én hunytam; ő bujt, én kerestem,
S ő, azt a csalfa kék fejét
Fel-felüté, meg visszahuzta;
Csalogatván hátrább, elébb.

Én kergetem lélekszakadva,
S amint megfogni akarom:
Helyette rút, szurós kalászfőt
Szorít keblemhez két karom...

Elfáradtam... nagy lőn a hőség...
S elvesztve már minden nyomot:
Alig hunyám könyűs szemem be,
Az álom mélyen elnyomott.

Kegyes tündér! most ébredek fel,
Midőn a nap régen lement,
Haza indulnék,... oly setét van...
S hol lelem fel a hütelent!?

Vigasztalódjál szép leánykám!
A tündér igy nyugtatta őt;
S gyöngéden két karjába tette
A pajkoskodó szeretőt.

Tartsd őt szorosan, tartsd ölelve,
Álmadban ugy, mint éberen!
Meglásd: nem hoz több bút fejedre,
S hozzád sohsem lesz hűtelen!
-
A tündérhölgy tovább lebegvén
A harmatos mezőn: felé
Bus panaszát, a sárga képü
Pitypang imígyen emelé:

Nem itt születtem, messze földről
Szakadtam, árva én, ide:
Testvéreim, tul a setétlő...
Bércen lakoznak, messzire!

Itt is jár szellő s harmat, a menny
Itt is fénnyel mosolyg reám;
De én mégis csak visszavágyom,
Mert mégis szebb az én hazám!

Ott a kies rét a patakkal,
Amely vizével itatott;
Ott vannak őseim, barátim,
Ott láttam én meg a napot...

Kegyes tündér! honvágy öl engem,
S megőszül bús fejem hamar...
Bárcsak feltépne s messzedobna
Egy szánakozó zivatar;

De én tudom: hogy itt halok meg!
Ah, bár csak édes magzatim
Repűlhetnének őseikhez,
A kedvező szél szárnyain!

Leányom! a tündér viszonza,
Miért e bánat, e panasz?
E föld oly kedves lesz idővel,
Amilyen kedves volt amaz.

Te itt maradsz, - de magzatidban
Legyen meg vágyad, örömed:
Szárnyat tüzök rájok, - s honodba
Őket mind visszaküldheted!

Mint annyi apró lég-hajósok
Az ég csendes szellőiben,
Őseidhez átevezhetnek
A messze kéklő bérceken.
-
A tündér nyugtató szaván, a
Pitypang vigasztalódva van;
Midőn a vadszegfű sohajt fel
Az út mellől fájdalmasan:

Bánatba van fejem borulva!
Halld jó tündér! történetem:
Te színes, illatos virágot
Adál kegyelmesen nekem.

Boldog valék! uj, uj kecsekkel
Ruházott a jó kikelet,
Gyöngéd szellő, nyájas pillangó
Csókolta arcom s keblemet.

Kóró vagyok most, -! szánni tud csak,
Ki bús beteg képemre néz...
Jó tündér, vedd el rólam a kint!
Mely gyász éltemnek oly nehéz!

A hangya erre járva egyszer,
Kiváncsian tekintve rám,
Dicsérgeté karcsú növésem,
Pirosló ajkam, zöld ruhám.

Én csak hallgattam és nevettem
Ezt a bohó kis állatot:
Ki engem ilyetén beszéddel
Mindennap meglátogatott.

De jötte sűrübb és beszéde
Merészebb lett szemlátomást;
Mig hévvel tartott lábaimnál
Hosszú szerelmi vallomást.

Oh szép virág! hajolj le hozzám,
Engedd csókolni kebledet!
Szeress...! légy boldog is, ha szép vagy...
Boldogtalan, ki nem szeret!

Fenyegetőzni kezde aztán,
- Folytatta a hervadt virág, -
Hogy megrohan, ha eltaszítom,
S gyökerestűl kidönt; kirág.

És végre mit mivel! Dühében
Felfut karcsú derekamon...
Ah, ki tudná hiven leirni
Félelmem és irtózatom...!?

Éles körmét keblembe vágta
S csókjával, tiszta ajkamat
Illette búján, a kegyetlen,
Gyönyörrel nézve kínomat. -

Egyszer, pusztító bánatomnak
Okát kérdé a hangyales;
- Kicsiny állat, mely a fövenyben
Lakik s élelmet ott keres. -

S kihallgatván a jó bogárka
Vigasztalólag így felelt:
Szegény virág, csak légy nyugodtan;
És bízd reám a szemtelent!

Aztán az úton, merre hozzám
A rút, félelmes hangya járt:
Egész éjjel dolgozni hallám
A jóindúlatú bogárt.

Lest ásott, - mely mint a folyondár
Tölcsére olyatén vala;
Szabályosan szaladva össze
A mély fenékig oldala.

Alján elrejtezett az állat,
Véknyan fedő fövény alatt, -
S jövén a hangya: a veremnek
Egyenesen neki szaladt.

Ahol meggördülvén alatta
Az ingatag homok-szemek:
Ő, a veszélyt hozó mélységbe
Hanyatt-homlok lehempereg.

Ott, mint a tigris, rárohanván
A hangyales megölte őt. -
Én ujjá lettem...! dult virágom
Elhullott és szebben kinőtt.

Boldog valék...! elhozta ismét
A pillangót uj kellemem;
A gyöngéd szellő nyájasabban
Ringatta karjain fejem.

De ah! rövid volt boldogságom,
A nyugtalanság visszatért;
Mely ismét elhervasztja, látom,
Megifjult éltem kellemét.

Az én oltalmazó bogárkám
Hirtelen megszárnyasodott
És elrepült...! ah, most ki véd meg?
Ha hangya jő, én meghalok!

Vigasztalódjál, jó leányom!
Felelt a tündérhölgy neki;
A rózsának kezem tövist ád,
S téged nem tudna védeni?

Én illatos, piros enyűvel
Kenem be termeted, nyakad;
Ha ellenséged ujra jönne:
E lépen ott vesz, ott ragad.
-
A tündértől oltalmat aztán
A bércek gyöngyvirága kért:
A rút ördögszekér esengett
Régóta már szerelmemért.

Mind hasztalan mondtam ki néki:
Hogy én őt nem szerethetem;
Undorító édeskedéssel
Keserité meg életem!

Addig boszantott, hogy miatta
Elhagytam a kies mezőt,
S lakást egy tószigetbe vettem,
De éltem jobban ott se tölt.

Mert üldözőm szünetlen ott állt,
Velem szemközt a part felett;
Közel már nem férhetve hozzám:
Bólingatott, integetett.

Ez úgy boszantott...! s nyugtalanná
Tevé egyhangú napjaim!
Gyakran álmodtam: hogy keresztűl
Gázolt a tó hullámain.

És a sziget ködös legében
Halovány és beteg valék;
Kétségbe kellett volna esnem:
Ha még, meg nem sajnál az ég;

De üldözőm sárgulni kezdett,
Beteg lőn s végre meghala.
S én visszatérvén a mezőre:
Boldog levék mint valaha.

Kiket oly rég láték, örömmel
Köszöntém a virágokat...
De ah! borzasztót kelle érnem:
Engem kisértet látogat...

A holt ördögszekér, ha szél fú,
Bősz tánccal ellenem rohan;
Száraz oldalbordája, csontja
Csörög, csattog borzalmasan...

Kegyelmes tündér! tőle ments meg!
És mond a hölgy: megmentelek!
Hol ékesen váltják fel egymást
Az enyhe völgy, a zöld hegyek:

Az erdőségben lesz lakásod,
Sürű bokor tövén, ahol
Zengő madárka rakja fészkét,
S a kísértet nem kóborol.

És a bércen, a bokrok alját
Többé elhagyni nem lehet!
De illatoddal messze szállhatsz
Betöltve földet és leget.
-
Most a szelíd démutka szóla:
Ah, én igen beteg vagyok!
Hol találok mély bánatomra
Enyhítő írt, gyógybalzsamot?

Hű kedvesem sirjába szálla,
S én, mint az üldözött futok;
De égető gyötrelmeimtől
Megmenekülni nem tudok.

Gyötrelmedtől, szegény leányom!
Hiába futsz, bércen, mezőn:
Még jobb, ha tárgyához közel vagy...
Menj -! s lakozzál a temetőn!
-
A tündér szóla gyöngéd ajkkal, -
Azonban meghasadt a hajnal,
S ő eltünék a lanyha szellőn:
De minden, amint mondta, meglőn:

Kedvesét a folyóka karja
Reá-folyván ölelve tartja;
S örömmel elmondhatja róla:
Hogy hűtelen nem volt azóta.

A pitypang boldog, - szállva messze
Léghajózó magzatja ezre.

Az enyves vadszegfűt a hangya
Kerűli, nem hogy megrohanja.

A bérci gyöngyvirág nem retteg
Jöttén zörgő kisérteteknek.

Démutka nem fut, benne mely ég:
Fájdalmától hogy megmenekjék;
Közel van inkább egyre hozzá:
A temetőkertben lakozván.

/Tompa Mihály/


Weöres Sándor - A tündér

A tündér

Bóbita, Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, ígér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
elpihen őszi levélen,
két csiga őrzi az álmát,
szunnyad az ág sőrőjében.

/Weöres Sándor/



Wass Albert - Igazgyöngyök


Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek...


Wass Albert - Álomtündérhez

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem... kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!











Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!